Berezvai Dani 12D 06 József Attila kései költészete – Az utolsó vershármas.doc

József Attila kései költészete –
Az utolsó vershármas (6. tétel)

Életrajz

A költő 23 évesen került először szanatóriumba, depresszióval. Szerelmi csalódás (Vágó Márta). Édesanyjához szenvedélyesebb verseket írt, mint barátnőihez.

Apját 3 évesen, anyját pedig 14 évesen veszítette el.

Szabad asszociációk jegyzéke. Magány. Freudi pszichoanalízis.

30 évesen megint ápolásra szorul.

Pszichológusaiba szeret bele. (Gyömrői Edit, Kozmutza Flóra)

Betegsége nem akadályozta meg abban, hogy élete utolsó éveiben is aktív író maradjon. (1936 – Nagyon fáj. 1937 – vershármas.)

32 évesen, 1937 decemberében halálra gázolta egy tehervonat. (Öngyilkosságnak hitt baleset? Vagy balesetnek magyarázott öngyilkosság?)

Idézetek

Németh Andor: “… miért bűn az, hogy neki semmi sem sikerült.”

Fejtő Ferenc: “… költészete a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek és a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata.”

Az utolsó vershármas

Végső összegzés: Ez a remény nélkül maradt költő utolsó számvetése.

Betegsége rosszabbra fordul, magányos.

Egy szerepnek sem tud megfelelni: költő, férj, szerkesztő, apa.

Motívumok: Bűn, bűntudat, anya, Isten, Flóra, betegség, halál.

Ellentétek: Gyermek ↔ felnőtt. Semmi ↔ lét. Ösztön ↔ értelem.

Mindhárom vers kiemelő címmel rendelkezik. (A vers előtt az első sor zárójelben megismételve.)

Életének kilátástalanságáért önmagát okolja, tömören, szűkszavúan ír.

A három verssel fokozatosan romlik a helyzet, először csak felmerül a halál lehetősége, majd sugallat lesz belőle, végül egyértelműen megjelenik a halálvágy.

Ugyanígy először az önvád (1. vers), majd a bűntudat (2. vers) alakul ki. A harmadik versben már inkább az irónia uralkodik.

Karóval jöttél

Létösszegző, önmegszólító vers.

Téma: A hét torony (metafora) – önmagába való bezártság.

Hangnem: önsajnáló. Elsiratja önmagát.

Visszanyúl a gyökerekig, az ifjúságáig.

A versben a gyermekkor reménykedése szöges ellentétben van a felnőttkor nélkülöző reménytelenségével. (Ábránd ↔ nincstelenség.)

A felnőtt szólítja meg a gyermeket. (A reményvesztett a reménykedőt.)

Szeretetre vágyik, de visszautasító, korlátozott helyzetű ember.

Elemi létszükségletei sincsenek meg. A felnőttkori csalódás nehéz.

Elemez, okot keres, amiért élete zátonyra futott.

Ahhoz, hogy kiutat találjon, mindenről le kellene mondania. (Vágyairól, a valódi életről, személyiségéről)

Sok kérdőjel (költői eszköz).

Önvád.

Talán eltűnök hirtelen

Érték- és időszembesítő vers, gondolati költemény.

Hangnem: elégikus.

Szerkezet: zárt, spirális láncszerkezet.

Keret: Erdő metafora/motívum.

Retorikai felépítés: tétel (első két sor), érvelés, következtetés (utolsó két sor).

Fordított determinizmus: A jövő határozza meg a múltat.

Ha a múlt rossz volt, és a jelen is az, akkor a jövő sem lesz másmilyen. Tehát a költő élete folytathatatlan. A halál megoldás.

Bűntudat és önvád: Személyisége kiteljesítetlen, ezért önmagát okolja. Bűnnek rója föl, hogy másnak hitte az életet.

Íme, hát megleltem hazámat

A költő búcsúzik. Ez az utolsó verse.

Az előző versek önvádját felváltja a feleslegesség-érzés.

Irónia: leszűkül a haza fogalma. (Földdarab, ahova temetik.)

Objektív szemlélet: tőle független társadalmi körülmények okozzák helyzetét.

Sorsát lezárja, a föld befogadja.

Íme, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.

Nevét bizony helytelenül írták sírja fölé: “József Atila”.[1]

Budapest, 2011. január 30.

Berezvai Dani

479 szó, 3520 karakter, 3 oldal